– Hogyan kerültél a mezőgazdaság közelébe?
A honvédség után kerestem a helyem, és az akkori barátnőm akkor kezdte az egyetemet. Úgy voltam vele, hogy ha már jól sikerült az érettségim, akkor megpróbálom én is. Győrbe fel is vettek, közlekedésmérnökként kezdtem, de aztán egy péntek este az egyik szarvasi ismerősömmel beszélgetve felmerült a kérdés „Minek mentél te Győrbe? Ott van Szarvason az óvónőképző”. Persze rögtön tudtam, hogy át kell jelentkeznem és az óvónőképző környékén keresgélni nekem való szak után. Két héttel később már az egyetemi könyvtárban lapozgattam az akkori felsőoktatási tájékoztatót, amiben minden szakhoz volt egy rövid leírás. Persze, célirányosan Szarvast kerestem. A mezőgazdasági mérnök szakot elsőre elvetettem, mert azt gondoltam, hogy a mezőgazdaság nem nekem való. Aztán megláttam a meliorációs mérnök szakot. Gondoltam ez jól hangzik, átjelentkeztem. Gyorsan kiismertem a rendszert. Minél jobban sikerülnek a félévek annál magasabb ösztöndíjat kapsz, nem bonyolult. A szorgalmi időszakban lehetett bulizni, vizsgaidőszakban viszont oda tettem magam és így olyan ösztöndíjat kaptam, ami fedezte az ottani létet.
– Mit adott ez a képzés szakmailag?
A melioráció lényegében hosszú távú talaj- és vízgazdálkodási beavatkozásokról, a talaj jobbá tételéről szól. A latin melioratio szó is ezt jelenti, feljavítás, jobbá tétel. Én a vízgazdálkodási szakirányt választottam, ami gyakorlatilag öntözést és vízrendezést jelent. Ez a döntés később azért visszaköszönt az életemben. A mi évfolyamunkkal be is fejeződött a meliorációs mérnök képzés. Ha jól emlékszem hatan végeztünk. A diploma után a Tiszamenti Regionális Vízműveknél helyezkedtem el Szolnokon, de közben bennem volt valami egészen más is, világot akartam látni, kalandot akartam. Gyerekkorom óta be akartam járni az egész világot. Irodalom órán is inkább a történelem vagy a földrajz atlaszt nézegettem, és azon gondolkoztam, hogy milyen lehet az élet a világ különböző tájain.
– Innen jött Amerika?
Igen. Szarvason voltak évfolyamtársaim, akik voltak külföldi trainee (gyakornok) programokon. Úgy gondoltam, hogy így én is világot láthatnék. Teljesen mindegy volt, hogy az Egyesült Államok, Ausztrália vagy Új-Zéland, csak ne a közelben legyen. Egyszer csak jött a hívás, hogy van egy hely Észak-Dakotában, ahol szívesen látnának. Ugyan az USA azon részéről nem sokat tudtam, de úgy voltam vele, hogy legyen, végül is az Egyesült Államok volt a vágyam. Egy farmról volt szó. Nem gondolkoztam sokat, elintéztem a papírokat, felültem a repülőre, és kimentem.
– Milyen volt az élet a farmon?
A farm 5000 acre volt, ami egy kicsit több mint 2000 hektár. A fele legelő, a másik fele szántó, és volt még 250 Black Angus marha. Hatodik emeleti lakásból, Szolnokról odakerülni a világ másik végére, döcögős angollal, teljesen más környezetbe, nyilván az elején azért nem volt egyszerű. Ráadásul Észak-Dakotában egy farmon nem éppen azt az angolt beszélik, amivel az ember itthon találkozik. És igen, voltak borzasztó nehéz pillanatok. Hiányzott a család, a barátok, a magyar szó és az addig megszokott életem. Ezt szerintem csak az érti meg, aki élt már hosszabb ideig magyarként teljesen egyedül külföldön. Aztán azt mondtam magamnak, hogy ezt most kell kiélvezni. Senki nem mondta, hogy könnyű lesz. Onnantól valami átbillent bennem. Elkezdtem úgy nézni az egészet, hogy ez most van, ezt most kell megélni és onnantól már könnyebb volt. Azért néha volt lehetőség kicsit lelépni a farmról. Egyszer például Detroitba két napot vezettünk egy irányban egy Metallica és egy Red Hot Chili Peppers koncertért és volt egy kéthetes csavargás a nagybetűs nyugaton: Montana, Idaho, Wyoming, Yellowstone, Salt Lake City, Reno, Yosemite, San Francisco, Big Sur, Los Angeles, Death Valley, Las Vegas, Grand Canyon, aztán Denver felé, felsorolni is nehéz. Habzsoltuk a látnivalókat, felejthetetlen volt.
– Ez a kitartó hozzáállás megmaradt a mentalitásodban?
Nagyon is. Ha kell, meg tudom makacsolni magam. Az El Caminon ezt próbára is tettem. Eldöntöttem, hogy megyek, felvettem a hátizsákot és legyalogoltam 800 kilométert. A másik ilyen az Everest Base Camp trek volt Nepálban. Ott a magassággal kellett megküzdeni. A legmagasabb pont Khala Pattar volt 5500 méter felett. Mindkettő szenzációs volt, de kellett a kitartás.
– Egy ilyen intenzív év után hogyan került képbe a KITE?
Hazajöttem Amerikából, és elég nehéz anyagi helyzet fogadott itthon. Közben viszont annyira megtetszett az egész kinti élet, hogy vissza akartam menni, volt több lehetőségem is. Aztán itthon pénzt akartam keresni, hogy vissza tudjak menni. Megláttam egy álláshirdetést, melyben a KITE Zrt. Öntözési Üzletágához kerestek termékmenedzsert. A bekerülés annak idején szerintem nehezebb volt, mint az amerikai haditengerészethez. Több kör, tesztek, interjúk, és a végén még egy beszélgetés Búvár Géza vezérigazgató úrral. Végül sikerült és a háromhetes alapképzés alatt jött egy váratlan fordulat. A mai napig emlékszem, amikor megláttam a feleségemet. Abban a pillanatban nagyjából eldőlt, hogy én nem megyek vissza az Államokba. Azóta a közös otthonunkban két gyönyörű kislányt próbálunk kordában tartani. Az élet a legjobb forgatókönyv író. A másik dolog, ami marasztalt, az maga a munka és a kollégák. Hamar körvonalazódott, hogy itt a KITE-nél világszínvonalú technológiákhoz tudjuk hozzásegíteni a magyar gazdákat ennek minden szépségével és felelősségével. Az Öntözési Üzletághoz kerültem termékmenedzserként, egy olyan közegbe és munkakörbe, amit akkoriban nagyon szerettem.
– Mit tanultál termékmenedzserként?
Ó, rengeteget. A termékmenedzser feladata kívülről háttérmunkának tűnik – beszállítói kapcsolattartás, az öntözésnél annak idején az árképzés, szállításszervezés –, de közben mélyen meg kell ismerned a műszaki tartalmat is. Az öntözés ráadásul nagyon speciális terület. Meg kellett tanulom beszállítókkal tárgyalni, akik jellemzően olaszok voltak, és felvenni azt a habitust, ami ott jól működik. Nekem a személyiségből adódóan ez a fajta közvetlenség nem jelentett gondot. Ki kellett tapasztalnom, hogyan lehet lehozni egy tárgyalást úgy egy beszállítóval, hogy amikor felállunk az asztaltól akkor az eredmény az nekünk is és a beszállítóinknak is jó legyen. Felkészültség, kompromisszum készség és nyitottság, de ha kell határozottság és érdekérvényesítés. Ezeket a megfelelő módon kell tudni alkalmazni és időzíteni. Nekem volt szerencsém Szendi Jenőt megfigyelni tárgyalás közben, az akkori öntözési üzletág-igazgatót, az ő megfontoltsága, higgadtsága nekem példaértékű volt. Rengeteget változtam itt az évek alatt.
– A partnerekkel hogy alakult a kapcsolatod?
Alapvetően mindig közvetlen voltam, és könnyen kapcsolódtam emberekhez. A szántóföldi öntözés ráadásul nem olyan terület, amit minden partner mélységében átlát, úgyhogy, ha van mögötted szakmai tudás és önbizalom, az sokat segít, könnyen felkelted az érdeklődést. Valószínűleg az sem hátrány, hogy általában megtalálom a közös témát, el tudok egy beszélgetést indítani. Én egy tárgyalásnak mindig szeretek ívet adni. Nem térek rögtön a lényegre, szeretek beszélgetni, közelebb kerülni a partnerhez, utána könnyebben mennek a dolgok. Csak, hogy egy példát mondjak, a honvédség az sokszor közös pont. A gazdatársadalom nagy része katonaviselt, arról mindenki szeret anekdotázni. Oda egyébként azért vonultam be, mert volt lehetőség jogosítványt szerezni. Nem volt sok pénzünk, édesanyám egyedül nevelt fel, egészségügyben dolgozott három műszakban, másodállásban takarított, sokat küzdött. Egy jogsi mindig drága mulatság volt, úgyhogy amikor láttam, hogy B-C kategóriát lehet szerezni a Honvédségnél, azt gondoltam: miért ne? Végül nem is bántam meg.
– Hogyan jött a váltás az öntözéstől a gépértékesítési vezetői pozícióig?
Az Öntözési Üzletágnál egyre inkább az értékesítéshez köthető feladatok kerültek előtérbe a munkámban. Közvetlen kapcsolatot tartottam a gyárakkal, valamint aktívan részt vettem az árképzéssel és a műszaki tartalommal kapcsolatos egyeztetésekben. Adott volt egy szűk portfólió – öntöződobok és szivattyúaggregátorok –, viszont ezzel az egész ország területen kellett piaci részarányt szerezni. Nem volt ritka, hogy reggel négykor keltem, hogy időben ott legyek a partnernél. Annyira azért nem kicsi ez az ország. Emellett létrehoztuk a KITE saját márkás csévélődobos öntözőberendezését. Kiválasztottuk hozzá a legjobb gyártói hátteret, aztán be kellett vezetni a piacra. Akkoriban futott egy öntözésfejlesztési pályázat is, ami sokat segített az öntöződobok értékesítésében. Mire eljöttem az üzletágtól, sikerült 20 százalék fölötti piaci részesedést elérni. Hozzám nagyon passzolt az értékesítés, szerettem is, és egzisztenciát is lehetett rá építeni. Ezt követően jött a felkérés a gépértékesítési vezető pozícióra a Közép-magyarországi Régióban. Elvállaltam, mert borzasztóan érdekelt, hogyan működik egy ekkora szervezet a háttérben, mi kell ahhoz, hogy egyben maradjon egy ekkora apparátus. Azzal tisztában voltam, hogy nagy kihívás lesz. Mélységében nem ismertem a Gépkereskedelmi üzletág portfólióját, a folyamatokat, az ott dolgozó embereket. Tavaly a KSZI-vel bővült a tevékenységi kör. Itt egy picit könnyebb dolgom volt, mert már tudtam, hogy én magam hogyan működöm, milyen kérdéseket kell feltennem ahhoz, hogy minél hamarabb átlássam a folyamatokat, megértsem a tevékenységet. Azt le kell szögeznem, hogy a kollégáim segítsége nélkül ez nem sikerült volna. Hihetetlen mértékű szakmai tudás és emberi érték összpontosul ennél a cégnél.
– Az állandó pörgés motivál?
Igen, én ilyen vagyok. Magas fordulatszámon működöm. Korán kelek, amikor még mindenki alszik, csinálok egy felöntés fehér teát, közben átgondolom az előttem álló napot és indulás.
– Ezt hogyan lehet összeegyeztetni a családdal?
Szerencsém van, mert a feleségem dolgozott itt, úgyhogy van rálátása a cégre, érti, hogy ez milyen tempó, mi az elvárás. Egy nap végére azért rendesen el tudok fáradni fejben, ezért azt kértem a családomtól, hogy mikor hazaérek hadd legyen egy órám a levegőn. Hazamegyek, köszönök, átöltözőm, kimegyek a kondiparkba, ugráló kötelezek, húzódzkodom, tolódzkodom és újabban futok. Egy óra után kitisztul a fejem, kijön belőlem a napközben összegyűlt stressz, és utána már tényleg haza tudok érkezni fejben is.
– Amit Amerikában láttál, szakmailag itthon is tudod hasznosítani a munkádban?
Igen, bár teljesen mások voltak a körülmények, de a csapadékhiánnyal például ott is komolyan küzdöttek, ahogy most már mi is. Ott szélsőségesen kontinentális körülmények között kellett boldogulni. Csapadékosabb téli feltöltődési időszak, tartósan -20C° alatti hőmérséklettel és csapadékmentes forró nyár. A tartós fagyokat leszámítva az Alföld klímája is ebbe az irányba halad. Ők a megoldást a forgatás nélküli rendszerben látták. Ezek a tapasztalatok ma Magyarországon is relevánsak. Most egy teljesen megváltozott éghajlati és gazdasági környezetben kell dolgoznunk. Meggyőződésem, hogy a jelenlegi helyzetben feladatunk az iránymutatás. Ezt nem lesz könnyű átadni, de ez most kötelességünk, mert a KITE méretéből és múltjából fakadóan mi magunk is felelősek vagyunk a magyar mezőgazdaság jelenéért és jövőjéért. Szerintem a KITE szerepe most különösen fontos. Az elmúlt évtizedekben mindig is egy meghatározó szakmai műhely volt, iránymutató volt a magyar mezőgazdaságban. A legnagyobb értéke a humánállomány, a know-how, az a komplex tudás, ami itt van. Lehet, hogy a „komplexitás” szót már elcsépeltük, de valójában nagyon jól leírja, milyen potenciál van a KITE-ben. Egyedülálló az biztos.
– Mit üzennél azoknak a fiataloknak, akik most indulnak el a pályán?
Őszintén szólva nehéz erre választ adni, mert mindenki más. Éppen ezért nem gondolom, hogy az én példám lenne a követendő mert mindenki más utat jár be. Azt szoktam mondani, hogy minden tőlünk telhetőt meg kell tenni, de azt becsülettel, amire nincs ráhatásunk azon viszont nem érdemes rágódni. Az is biztos, hogy az élethez kell szerencse, sokszor azon múlik, hogy a megfelelő időben, a megfelelő helyen és emberek között találjuk magunkat. Ezeket a helyzeteket viszont észre kell venni, és élni is kell velük. Ha ott az ajtó ki kell nyitni, be kell lépni, de bent is kell tudni maradni, bizonyítani, hosszú távon helytállni. Ehhez a munkát bele kell tenni alázattal, azt senki nem ússza meg. Egy konkrét üzenetem azért lenne: Felkészületlenül ne menjetek tárgyalni és mindig legyetek tisztességesek!